A SZUB köztudottan nem az, ahol minden írás úgy kezdődik, hogy „nagy izgalommal vártuk”, és minden csak szép és jó, akár egy államszocialista üzemi hírmondóban, mert itt még egymást is hátulról herén rúgjuk, meg hülye vagyok cetliket ragasztgatunk. Ezért most én is jól megmondom a magamét a The Cure új albumáról, annyira nem értek egyet múltkori dicsérő ismertetőnkkel. Mert, izé, hát mi a faszt csináltál Robert?
Előre leszögezem: a zenéhez annyira nem értek, hogy egy muzsikus cimborám előbb bízna rám egy agyműtétet, minthogy a munkájukról én írjak, sőt, azt se tudom mi a különbség a black metal és a death metal között, pedig állítólag annyi, mint Bartók Béla és a Nine Inch Nails között. Mégis, mégis, mikor már három hete non-stop fúrnak fölöttünk, és ma is úgy keltem föl, hogy üldöz engem az a kurva balsors, ki más írhatna a Cure-ról, mint én. Sőt, egyszer még a Balatonba is bele akartam ölni magam, de elfáradtam, meguntam, míg gyalogoltam befele.
Ha csak az új albumot ismerném, azt hihetném, Robert Smithnek azért áll égnek a haja, mert egész nap együtt kell lennie magával. Persze ez így nagyon igazságtalan kijelentés, mert a 4:13 Dream annyira nem rossz. Becsületére válna bármelyik B-licences bandának, Kovács Ákosnak, a Peti és Petinek, mert nem bántó, de legjobb pillanatai is csak alulról nyalogathatják a csúcsformában lévő Robert Smith mustárral bekent heréit. Épp ezért a kolléga vállalhatatlan kijelentéséért, hogy az első istenverte kislemezdal, a The Only One „nyugodtan felkerülhet a legjobb Cure dalok közé”, én kérek elnézést, miután az X gigás, Európa-híres Cure-gyűjteményem is felemelte pókhálós fejét és elhatárolódott.
Végigmehetnénk dalról-dalra, de teljesen felesleges. Szinte azt se tudom, melyik szám melyik, mert az egész olyan összefolyó, keserédes, langyos, geciszagú. De leginkább kiábrándítóan semmilyen. Nagy Cure-rajongó vagyok, mégis háromszor kellett végighallgatnom, míg a fülembe mászott egy szám, a Real Snow White, amit aztán kisminkelve óbégathattam, bár abban is van egy visszatérő, zavaróan gyenge téma, például 1:45-től. A záró It’s Over is jó pörgős kis koncertszámnak, a Sleep When I’m Dead-et pedig azért említsük meg, mert már a nyolcvanas évek közepe óta a talonban volt, ami erősen érezhető is. Ha megerőltetném magam, sorolhatnám még a kisebb-nagyobb pozitívumokat, mazsolázhatnám a jó pillanatokat, másodperceket, de összességében lehangoló, mert annyi az üresjárat. És itt beleborzongok, hogy eredetileg egy dupla-albumot akartak kiadni, és ebbe csak a legjobb tizenhármat válogatták. Nincsenek eget rengető ötletek, a Cure néha saját magát nyúlja, egyes számokból még a csillivilli Wild Mood Swings (1996) is hangosan visszaköszön, pedig az egy katasztrófa volt, és biztos dobogós a nagy együttesek gyenge albumai között.
Mert ez meg a másik. Robert Smith végleg kezd saját maga paródiájává válni. Legalább kicsit lefogyhatna, mert kitartó munkával akkora segget növesztett, amekkora Rutger Hauernek se volt a tengeralattjárós filmben. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egykor milyen fess fiatalember volt: a Kirk Douglas-es gödröcskés állával már-már kiköpött Ben Affleck, tessék megnézni az istenes Play For Today (1980) videoklipjét. Bár ahogy mások megjegyezték, talán tudatosan csúfította el magát, mert azt hitte, attól hitelesebb lesz az életutálása. Persze, ilyen alapon akár fel is akaszthatta volna magát.
A hangja viszont még majd’ ötvenévesen is valószínűtlenül jó, mintha egész életében csak jógázott volna, és nem szétitta-drogozta volna a fejét. Érthetetlen, hogy tud még ennyire magasan énekelni. Miképp azt se lehet érteni, hogy lehet azt írni, ez a mostani a legjobb album a kilencvenes évek óta, mikor volt egy Bloodflowers (2000) és egy The Cure (2004) is. Utóbbinak az eleje és a vége (Lost, The Promise) már-már teljesen visszaadja, mitől olyan zseniális Robert Smith, aki már húszévesen olyan számokat írt, hogy nekem rögtön kisebbségi komplexusom lesz, ha erre gondolok írogatás közben. Hadd ne részletezzem.
Mint már kiböfögtem, a 4:13 Dream kiábrándítóan semmilyen, és egy ilyenért rosszabb időkben kijárna egy gyógykezelés a Krím-félszigeten. De reménykedjünk, mert a Wild Mood Swings után is volt visszaút, Robi bácsi nem tűnt el a süllyesztőben. Ha pedig már mindörökre kifogyott a mondanivalóból, akkor inkább csomagolja össze magát, és csöndben burkolja a csirkecombokat, míg fel nem bomlik, mert egy Robert Smith-kaliberű ikon ne bohóckodjon, és végképp ne adjon ki gyenge albumot csak a pénzért, aki ingyen és bérmentve egykor még a világot is megmentette Barbara Streisandtól.
És most megyek is, beizzítom a Pornographyt, ami a kedvencem a Seventeen Seconds és a Kiss Me, Kiss Me, Kiss Me mellett. Zárásként azért illik megjegyeznem, hogy noha most csalódottságomban eléggé lehúztam, de életem hibája, hogy kihagytam a 2005-ös szegedi Cure-koncertet, melyről ugyan egy szám szerepel a Festival DVD-n, és ha bárki meg tudja mondani, hogy melyik, annak a szerkesztőségünk kisorsol egy Best of Bon Jovi vagy egy Paula Abdul cédét.
Addig meg emlékezzünk a régi zsenire:
