[SZUB]

A fiatal, mégis harcedzett kultúrbolsevikok és városi gerillák lépfenét küldenek Kiszel Tündének, símaszkban terrorizálnak, de legtöbbször olyanokról írnak, amikről jó eséllyel a büdös életben nem hallottál, pedig már kellett volna. A kultúra, szerintünk.

Frissek a SZUB.hu-n

Nincs megjeleníthető elem

Friss topikok

„Ennyi. Ez a válaszom.”- Interjú Eugene Hütz-cel, a Gogol Bordello frontemberével

2008.11.22. 10:55 szpana

Eugene Hütz nem csak a mesékben hisz, hanem úgy egyáltalán a misztikus élményekben. 10 perc elég is volt neki arra, hogy mindezt, illetve még a média iránt érzett mélységes megvetésének okait is megossza velünk.


 


Az ember nem készülhet fel lelkileg eléggé egy interjúra, pedig annak alapján, amit eddig Eugene Hützről hallottunk, kicsit úgy mentünk el az interjúra, mint azok, akik emelt fővel lépnek az oroszlán barlangjába. És milyen igazunk volt. Mialatt arra vártunk, hogy két TV interjú közt Hütz minket is megörvendeztessen a jelenlétével, sikerült azért egy-két dolgot levágnunk róla, pusztán megfigyelés útján. Így például láthatóan (és teljesen érthetően) megvetéssel kezeli a „hogy-hogy Madonnával léptetek fel és jó arc amúgy?” témakört, és nem mulasztotta el egy kézlegyintés, illetve egy lemondó sóhaj kíséretében hozzáfűzni, hogy „már komolyan vártam ezt a kérdést.” Amikor pedig már sorozatban kellett leállni az interjúval, mert odabent az előzenekar soundcheck-je zajlott, Hütz, feltételezhetően a tévéseknek szánt segítségnyújtás és saját sorsának megkönnyítése végett elkanyarintott egy jó hangos „Shut the fuck up”-ot is. Mindezek után a menedzsment még mindig végtelen türelemmel biztosította, hogy „már csak kettő interjú van hátra és aztán tényleg vége,” így szinte nem is ért készületlenül, hogy az utolsó kérdésünkkel némileg kiakasztottuk a megmondóembert...
 


SZUB: Milyen életszemléletet tükröz a Gogol Bordello zenéje?
Hütz: A zene amit csinálok, elég extrovertált, aminek főleg az az oka, hogy én viszont túl sokáig voltam introvertált. Valahogy úgy, mint azokban az orosz népmesékben, amikben a legkisebb fiú vagy 30 évig gyűjti az erejét és aztán egyszerre beindul, és szétrúg jó pár mongol, meg tatár segget. Velem ez pontosan így van. Túl sok dolog történt egyszerre a múltban, ott volt az emigráció, meg minden, és ezért nem is igazán lehettem fiatal. Amikor mindenki más, az összes kortársam a fiatalságot élvezte, én fontos változásokon mentem keresztül. Folyton egyedül voltam, nem tudtam barátokat szerezni, mert mindig készen kellett állnunk arra, hogy tovább költözzünk. Amikor végül kikötöttem New Yorkban kábé 25 évesen, akkor úgy voltam vele, hogy na most már igazán itt az ideje, hogy fiatal legyek és gyerekkorom is legyen. (nevet)
 


SZUB: Van különbség abban, ahogy a zenéteket keleten illetve nyugaton (az  USA-ban és Nyugat-Európában) fogadják? Mennyiben más számodra Kelet-Európában egy koncert, mint nyugatabbra?
Hütz: Nincs. Az emberek mindig azt hiszik, hogy nagyon különbözik a zenénk fogadtatása keleten, de ez nem így van. Az én zeném egyetemes érzelmeket és szenvedélyt vált ki az emberekből. Persze, a magyar, szerb és horvát közönség sokkal tüzesebb, mint mondjuk a német vagy a kanadai, de tudod, a kanadaiak is megpróbálják kihozni magukból a legtöbbet. Csak éppen tőlük annyi telik, amennyi, de ők tényleg azt hiszik ilyenkor magukról, hogy na most aztán nagyon tombolnak. Ami meg engem illet, engem mindig csak az érdekel, hogy mi az, amire beindul a közönség, milyen a kollektív szellemiségük, és hogy néz ki errefele egy buli. Néha, amikor odakerülsz, csak azt látod, hogy itt aztán nincs semmiféle kibaszott buli, nincs közösség, nincs vibrálás, semmi. Megint máskor meg egy teljesen másféle kép fogad, amikor odakerülsz. Megvan a kollektív energia, a vibrálás, és ezen a ponton tényleg misztikussá válik az egész élmény. Még beszélni is nehéz erről, mert nem is tudod, hogy mi okozza az egészet. Néha úgy érzem, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy az emberek mit gondolnak, mit csinálnak, vagy éppen milyen nemzetiségűek, sokkal inkább függ attól a földtől, amin éppen állnak. A talaj energiájától. Miért van az például, hogy ha mondjuk elmész Brazíliába, azt látod, hogy mindeki szarik a problémákra és mindenki hepi? Én nem tudom, de oda kell menni és meg kell nézd magadnak. Talán ez az egész sámánisztikus. Egyébként Magyarországon ugyan ezt érzem. Teljesen más ez a talaj, mint mondjuk a lengyel, pedig az is itt van rögtön a közelben. Mégis, nem igazán értem, vagy inkább nem érzem ott a vibrálást.


SZUB: Szóval itt jobb a buli?
Hütz: Számomra igen. Egyértelműen.
 


SZUB: Milyen egy jó koncert?
Hütz: Nem nehéz, mert nem ez az első lemezünk, meg hát mindannyian voltunk már stúdióban mindenféle más bandákkal is a GB előtt. Egyébként ez mindig, mindenkivel változó. Amikor bevonulsz egy együttessel a stúdióba, mindig új bandát kell formálnod a már meglévő együttesedből is. Merthogy mindenki ugye turnéról jövet berohan egyenesen a stúdióba, teljesen felajzva, meg izgatottan, hogy „jessz, akkor csináljunk lemezt,” és amikor elkezditek a munkát, akkor érzed, hogy na ez nem az igazi. Egész egyszerűen nem hangzik jól, nem hangzik ugyan úgy, mint amikor ötezren vannak még rajtad kívül a teremben. A lemezfelvételnél más dolgokra kell összpontosítanod, a döntések és a részletek lesznek a hangsúlyosak, nem úgy, mint amikor élőben játszol és színpadon vagy. Egy koncert akár úgy is végigmehet, hogy közben elmegy a kibaszott hangom és a hangszálaim cafatokban lógnak, és mégis egy nagyszerű show lesz belőle. De nyilván egy lemeznél nem tudod ezt megtenni. Őszintén szólva, a lemezfelvétellel minden zenész sokat szenved, mert sok munka van benne, amíg jól összehozod a dolgokat. Szóval, ha ezentúl azt hallod, hogy egy banda azzal áll elő, hogy „ó mi annyira akarunk már stúdiózni, mert annak olyan varázsa van,” akkor tudd, hogy ez az egész egy nagy kalap szar. Ez soha nem így történik. A varázsa csak akkor van már meg, amikor az ember túl van az összes kibaszott melón és része volt olyan nyomorúságos helyzetekben is, amiknek igazából soha nem is kellene előfordulnia. Ez az egész kibaszott napokon át tart, de aztán végül elkezdenek történni a dolgok. Mint amikor a teakészítésnél belerakod a filtert a forró vízbe és hagyod, hogy csomó ideig csak álljon, aztán egyszer végre kész lesz. De ez soha nem magától megy, csak úgy, hogy bemész a stúdióba és hopp, máris kész, ezt ne is hidd el, mert ez úgy, ahogy van, faszság.
 


SZUB: Szerinted miért van az, hogy bár már több mint tíz éve létezik a Gogol Bordello, csak az utóbbi időben kaptak fel titeket mindenhol?
Hütz: Ez egy hatalmas félreértés és tévképzet, hogy mi egyszerre, hirtelen lettünk sikeresek. Minden teljesen fokozatosan történt, minden lépést végigjártunk és minden szintet végigcsináltunk. Először New Yorkban lettünk ismertek, aztán a környékén, aztán az egész USA-ban, és így megy ez mindaddig, amíg csak olyan nagyok nem leszünk, amekkorák csak lehetünk. Na jó, csak viccelek, nem kell, hogy olyan hatalmasok legyünk, mint a Rolling Stones, vagy akármi... csak elég nagyok (nevet). De ez akkor is egy nagy félreértelmezés a mainstream emberek részéről, akik nyilván a fejükre estek. Majdnem minden országban van egy-egy nagyobb csoportnyi Gogol Bordello követő, még ott is, ahol még nem is jártunk, például Japánban meg Ausztráliában. Rámész az Internetre és láss csodát, ezek a fanclubok mindenhol ott vannak. Egyébként éppen tegnap, Zágrábban tette fel nekem valaki ugyan ezt a hülye kérdést... már bocsánat (mosolyogva vállonvereget), hogy „na milyen érzés most, hogy így befutottatok, bla bla bla.” Én meg néztem rá, hogy mi a szarról beszélsz, három koncertünkre is eljöttél öt éve Zágrábban, szóval nyilván tudod és tudják az emberek is, hogy kik vagyunk, ezért is jövünk vissza. Szóval akkor meg miért kell ezt a faszságot játszani, és a médiának tulajdonítani a mi sikerünket? Az elismerés a bandát illeti, a zenészeket, akik a belüket is kidolgozzák a folyamatos turnézással, mert mi így szerezzük a követőinket. Ha játszol, az emberek megismernek, ez már csak így megy. A média csak felhasznál minket, hogy saját magát fenn tudja tartani, azért csinál belőlünk újdonságot, mert ha nincs semmi új, nincs szükség újságírókra sem. De mi nem vagyunk egy kibaszott újdonság! Tíz-tizenegy éve is ismertek már minket. Szóval ennyi. Ez a válaszom (nevet).
 


(Már kapcsolnám ki a diktafont mert a szervezők már várnak Hützre, hogy még egy utolsó interjúra elcipeljék. Ő viszont szemmel láthatóan annyira belehergelte magát a témába, hogy befejezésként még egy kísérletet tesz arra, hogy felnyissa a szemünket.)
Hütz: Az emberek elfelejtik ezt, pedig ezek egyszerű dolgok. A média nagyítja fel és hájpolja az egészet. Mindig eljön az a pont, amikor egyszerűen már muszáj, hogy írjanak rólunk. Mert az emberek elkezdik kérdezgetni őket, hogy „mi van már, hogy lehetsz ilyen kibaszott hülye? Hogy hogy nem ismered ezt a bandát? Miért nem írsz róluk? Az egész kurva város őket hallgatja és mindenki az ő koncertjeikre jár!” Meg betelefonálnak a hülye rádiókba, hogy „miért nem játszátok ezt a bandát?” Szóval ilyenkor már muszáj, hogy engedjenek, ezért hátralépnek egyet és úgymond „felfedeznek” minket. Hát így megy ez.
 


2008. április
A koncertfotó nem a helyszínen készült. Az interjúfotókat a budapesti koncert helyszínén, a PeCsában készítettük. Az interjúért köszönet a LiveSound-nak.

Szólj hozzá!

Címkék: interjú gogol bordello eugene hütz

A bejegyzés trackback címe:

https://szub.blog.hu/api/trackback/id/tr44782486

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása