Az RTL Klub hétfő esténként tíz órától meglepően jó műsorral próbálja magához láncolni a tévéfüggő magyar népet: a Showder Klubbal, melyben ifjú komédiások iparkodnak megröhögtetni a nagyérdeműt. Ezt kéne most a Bunsen-égőbe belelógatni, aztán a klubban nekem is elmesélni.
Nem titkolom: eleve ellenérzésekkel fogadtam ezt a produkciót, két okból is. Először is az RTL Klubon hétfő későeste korábban az olyan harmadvonalbeli horrorfilmek felségterülete volt, melyek baljósan úgy kezdődnek, hogy: „Je suis le vampire: Lestat”, de a vashiányos főhős foga már a második mondatban beletörik a France Euro Express első leckéjébe, ezért inkább magyarul folytatja, egész addig, míg halálra nem lehel mindenkit háromezer éves szájszagával egy eseti jelleggel feltámadt múmia. Ezekről le kellett mondanom. Másodszor meg az önjelölt humormessiás gimnáziumi biosztanárom kényszeres viccelődései óta olyan gyanúsan nézek a stand up comedyre, mint Semjén Zsolt a szétsminkelt Robert Smithre, ha az egy vasárnap délelőtt váratlanul becsöngetne hozzá, majd részegen ölelkezni kezdene, hogy végre megtalálta a távoli rokonait. Nem bízom benne, no.
Mert egyedül kiállni és szórakoztatóan pofázni a legnehezebb, amire csak kevesek képesek. Nagyon sok idő kell hozzá, amíg felhalmozódik annyi poén, gyilkos történet és megannyi panel, amit bármikor elő lehet rántani a farzsebből, hogy aztán ne legyen beégés a vége, a hangos kezdés után csöndes megszégyenülés. Csak évek kőkemény munkájával lehet jól improvizálni. Ezt tudja mindenki, aki valaha is jegyzetelt határidő naplóba instant-poénokat, hogy majd azokkal fölszedi a fodrászlány Ágikát vagy a non-stopos Manyikát. Ezért van, hogy a jópofiemberkék döntő többsége kis mértékben gyógyszer, nagy dózisban méreg, a produkcióik pedig enyhén szórakoztatóak, de leginkább fájdalmasak, mint sajtreszelővel rejszolni, ugye. Nem hiába, hogy a tévés stand up comedy műsorok eddig mindig megbuktak.
Bő egy évtizeddel ezelőtt ilyen volt a Mennyi? 30! az HBO-n, aztán máshol is voltak hasonló kísérletek, de rendre elhunytak gyermekágyi lázban. Hosszú szünet következett, aztán Fábry Sándor kezdte felkarolni a jövő humorheroldjait. Ami dicséretreméltó. Az utolsó ilyen tévés emlékem is az volt, mikor a Fábry Showban fellépett a Dumaszínház egyik csillaga, Kiss Ádám, aki velem együtt úgy két és fél millió tévénézőt fakaszthatott sírásra, és talán még a világító Szűz Máriák is vért könnyeztek a ferences templomhoz nőtt istenboltban. A fiú katasztrófa volt, a lámpaláztól még a névelőkbe is belebakizott, és mindehhez minden vélt poén után idegesítő grimaszokat vágott. Nem tudott megtéveszteni, hogy minden mondat végén rázendítettek a fúvósok, a kacagó Luanda pedig végképp nem lehet alapvető vonatkoztatási pont. Fábry is csak kényszeredetten mosolygott: én kérek elnézést, hát ez most nagyon rossz. Azóta nem is néztem ilyet, inkább olvasgattam Szent Pál levelét a korinthusiakhoz.
És most ennek egy egész órás műsort szentelnek, borzongtam bele. Mert Fábry kilobbizta a fiainak, az általa futtatott és neki bedolgozó kisiparosoknak. Hát mielőtt hétfőn leültem volna megnézni, szinte már előre megírtam kritikámat a Showder Klubról, hogy később ne fáradjak vele. Temetni jöttem, nem dicsérni. Aztán előbb elbizonytalanodtam, majd kénytelen voltam az egészet áthúzni. Ez nem is olyan rossz. Ezek a fiúk mégis tudnak valamit. Még ha annyival nem is múlták felül eddigi keserű tapasztalataimat, mint Jean-Michel Jarre Lagzi Lajcsit. Fogyasztható volt az e heti menü, mondjuk ki, akármennyire is fáj a magamfajta kárörvendő outsidernek. De csak mert most nem volt Kiss Ádám, hogy már az első grimaszától idegi alapon legyek.
A Showder Klub a műfajnak megfelelő minimálműsor. Középen egy színpad, ahol a mikrofonnál szórakoztat a fellépő, körülötte pedig a nézők, kik iszogatnak az asztaloknál, mert mostanában ez a trendi, hogy mindent éttermekben vesznek fel. Persze ne a Borharapóra tessék itten gondolni, hanem olyanra, ahova pénzügyi közvetítők viszik a barátnőiket. Egy elnyúló este akár több adást is fölvehetnek a kameramanok, akik a közönséget pásztázva jó szokásukhoz híven néha elméláznak és leragadnak egy-egy fotogénebb csöcsnél. És persze itt az elmaradhatatlan mindig rázendítő zenekar, ami úgy kell ide, mint a vaníliás krémtúróhoz a guargumi, hogy Uj Péter hasonlatával éljek.
Kezdődik! Bejön a házigazda szerepében tetszelgő humorista, ki majd felkonferálja a többi előadót. Most Hadházi László volt az. Mindenkit letegezett, a közönségből lépten-nyomon megszólított valakit, így leginkább egy gyenge Hofi-klónnak tűnt, semmint egyéniségnek, pedig a káderlapja szerint az. Őt követte a három fellépő. Bödöcs Tibornál az volt az első gondolatom, hogy ez tényleg így beszél, vagy most valakit parodizál? Szóval önmaga volt egy nagy paródia, ami mindig jó ugródeszka, ha az ember kacagtatni akar. Már az első percben letudta a kötelező Gyurcsány-poént, mert ez mégiscsak egy Fábry-produkció. Ellensúlyozásképp hamar jött egy közepes Orbán-paródia is, de innentől kezdve csak felfelé vezetett nála az út. A következő Kőhalmi Zoltán volt, úgymond a legviccesebb szemüveges humorista. Itt most bele is pillantok a papirosaimba, ahol csak annyit jegyzeteltem tőle, hogy „a magyar Rém rendes család úgy kellett a magyar humornak, mint egy falat kenyér”, és ezért az észrevételért még a gyengébb pillanatokat is elnézem, mert helyén van a fiú szíve, no. A Rém rendes család Budapesten alkotóinak tényleg csak a lámpavas jár. Az utolsó fellépő Lorán Barnabás volt, az autóhangok császára, ki mindenkinél jobban tud autóhangokat utánozni. Ezt be is bizonyította, így ahogy Lorán Lenke is Oscart érdemelne a legjobb maszk kategóriában, úgy Lorán Barnabás úrnak is szavazzuk csak meg a legjobb Trabant-szinkront. Mert hisz az egész műsorszáma arra volt felépítve, hogy legvégül utánozhasson egy Trabantot. Erre persze mondhatni: csekély e kéj. De valóban?
Nem. A Showder Klubot nem csak önmagában kell nézni, hanem el kell helyezni a magyar kereskedelmi humor koordináta-rendszerében, ahol legtöbbször az jelenti a vicc netovábbját, ha valaki elfingja magát egy liftben, mint a Répafej, a főnökben, vagy ahol az Irigy Hónaljmirigy a vasárnap esti szuperprodukció.
A humor evolúciójának sokkal magasabb fokán áll a Showder Klub, mint a legtöbb vicces műsor a kereskedelmi tévékben. Nem egy sapiens Monty Python, de ezek a srácok legalább már felegyenesedtek, emelt fővel állnak a színpadon, és nem a fingós poénokban fetrengenek, vagy térden csúszva másznak a saját fosukban, mert előtte elcsúsztak egy banánhéjon, vagy ráléptek egy gereblyére, és hanyatt vágódtak, mert az hú de vicces. Tessék összevetni az Ihos József életművel.
A Showder Klubot nézve nem csapkodtam a térdem, hogy hát ez kurvajó, de voltak poénok, amiken jókat kacagtam. Fel is jegyeztem őket a füzetembe, hát most én is fölállok, és megyek is a boltba, hogy lehengereljem Manyikát.
