A SZUB INTERJÚJA A Torche cirka egy héttel a Melvins után vendégeskedett az A38 fedélzetén és ezen egy hét különbség igencsak sorsszerűnek tekintendő, mivel a két esemény egybeesik, Juan Montoya gitáros nagy valószínűséggel lefordult volna a színpadról, egy akut lámpalázas roham következtében. A koncertek előtt a merész becslések alapján is mindössze 160 centi magasra taksált Montoya vállalta magára azt a feladatot, hogy sajtózzon, mialatt a többiek a Pelican (a turnészleng szerint Parrots) társaságában és nem éppen meglepő módon a világhálón kotlottak.
SZUB: Már jártatok Budapesten, akkor a Kultiban adtatok koncertet. Naiv kérdés, de mire emlékeztek Magyarországról? Már ha egyáltalán...
Juan: Emlékezni emlékszem, de sajna nem sok időnk volt körülnézni, mert késve érkeztünk. Épphogy beestünk, kajáltunk, aztán irány a koncert. Ma korábban érkeztünk és volt is egy kis időnk felderíteni a környéket, bár engem inkább a hajó kötött le, baromi jól néz ki. Ja és örülök, hogy ma ilyen jó az idő, mert a múltkoriban elég hideg volt itt és ez egy floridai éghajlathoz szokott szervezetnek azért elég nagy sokk.
SZUB: Egy hónapja turnéztok Európában. Ennyi idő alatt fel lehetett mérni, tényleg van különbség az amerikai és az itteni, mondjuk, hard-rock zenei szcéna közt?
Juan: Egyáltalán nem mondanám, hogy annyira különböznek, bár talán Európában néhány helyen meglepően szégyenlős a közönség és igyekeznek minél hátrébb állni. A minap úgy játszottunk, hogy az arcok kb. 5 méternyire álltak a színpadtól, ezért először jól bele kellett csapnunk, aztán persze amikor feloldódtak, már imádták a zenénket. De általánosságban inkább azt mondanám, hogy itt sokkal nagyobb tisztelettel bánnak a zenészekkel és jobban respektálják a művészetet. Amerikában ez sokszor csak trend és divat kérdése. Az én kedvenc zenéim nagy része is európai: a Beatles, a My Bloody Valentine, a Led Zep... Amint látod, inkább a régebbi, korosabb cuccokat bírom, de hát ezek alkotják még ma is a zene legjavát. Szerencsések vagyunk, hogy a bandával annyit járunk errefelé és magunkba szívhatjuk az itteni életfelfogást, aminek szerintem meg is lesz az eredménye, a következő album hanganyagát tekintve.
SZUB: Már legutóbbi, Meanderthal című albumotok is sokban különbözik az előzőtől, legalábbis állításotok szerint.
Juan: Az előző és egyben első albumunk, a Torche 2005-ben jött ki, mi magunk is csak akkor kezdtünk bandává alakulni. A dobosunk csak pár nappal a felvételek kezdete előtt csatlakozott, Steve (Brooks, énekes) és én pedig már együtt játszottunk a Floor nevű együttesben, de amint én is beléptem a Torche-ba, megváltozott a stílusunk. Csomó pszichedelikus, érzelmes gitárszólót kezdtem játszani, míg a Floorra korábban a nehéz, kemény zúzás volt jellemző. Aztán hirtelen előálltunk ezekkel a dallamosabb cuccokkal, végül a kettő találkozott valahol és szerencsére elég jó dolog sült ki belőle. Szóval, míg az első lemeznél egy teljesen új bandával kellett gyorsan összerakni egy lemezt , addig a Meanderthalnál már volt annyi szerencsénk, hogy előtte évekig együtt voltunk együttesként és így most már ráérzünk a másik dolgaira. SZUB: Mi ez a doom-pop elnevezés egyáltalán? Juan: Igen, hát ez elég fura. Tudom, hogy némelyeknek szükségük van címkékre, de számomra minden csak a zenéről szól, konkrétabban arról, hogy jó zenét csináljak. Aztán jönnek az ilyen elnevezésekkel, mint "stoner-pop," pedig csak annyi az egész, hogy házasítottuk a kemény, intenzív zenét a dallamosabb részekkel. Amikor a Black Sabbath a karrierje kezdetén állt, nekik is sikerült a nagyon kemény zenét összepasszintani a melodikusabbakkal. Ozzy maga is énekelt, attól a néhány sikoltozástól és üvöltözéstől eltekintve, bár tisztában vagyok vele, hogy sokan úgy gondolják, nem lehetsz kemény úgy, ha közben énekelsz is. Vannak akik szeretik a zenénket, vannak akik nem, de összeségében büszke vagyok arra, hogy ilyen ízléses anyagot sikerült összeírnunk.
SZUB: Bár az említett stílusra nem jellemző, legalábbis az ítészek szerint, Ti mégis rövidebb dalokat írtok. Ennek van különösebb magyarázata?
Juan: Csak annyi, hogy szerintem egy idő után minden dal könnyen unalmassá válhat, mert ha nem minden egyes része izgalmas és tartalmas, akkor nem is alkot egy teljes egészet. Egy dalnak egyre csak nőnie, növekednie kell, ezért van az, hogy olyan bandák is, mint például a Ramones, két perces dalokat írtak. Mert a dalnak meg kell ragadnia, el kell kapnia, be kell szippantania és előre-hátra kell dobálnia. Ilyen a dinamikája.
SZUB: Az évek során rengeteg bandával turnéztatok együtt, többek között az ISIS-szal és a Boris-szal is. Számodra melyik volt a legemlékezetesebb?
Juan: Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert mostanra mind jó barátok lettünk ezekkel a bandákkal és mindannyiukat rendkívül nagyra tartom. Jó érzés, hogy a saját bandánknak olyan jól megy, hogy ilyen előadókkal tartjuk a frontot. Az ISIS, Úristen, egyszerűen hihetetlen, a Boris-szal pedig két hónapot húztunk le, ami alatt szinte egy család lettünk és nagyon erős kötelék alakult ki a két zenekar közt. Tehát nem csak szuper turnékat nyomunk le, hanem közben a világ legizgalmasabb zenészeivel találkozunk és láthatjuk őket munka közben. Amit például baromira várok, az az All Tomorrow Parties: Nightmare Before Chrismas fesztivál (melynek Mike Patton és a Melvins a kurátorai - a szerk.), ahol olyanokkal fogunk együtt játszani, mint a Butthole Surfers, akiken felnőttem, meg a tel-avivi Monotonix, akik jelenleg a kedvenceim. Aztán ott a The Damned, a Mastodon, az ISIS, Rahzel... szerintem ez lesz az eddigi karrierem csúcspontja. Na meg a Melvins...
SZUB: Egy héttel előttetek ők léptek fel itt...
Juan: Igen, tudom, ez már szinte rendszer, hogy egymás nyomában járunk, körbe-körbe, de nem sikerül találkoznunk sehogyse. Buzz... Úristen, minden lenyűgöz azzal az emberrel kapcsolatban, mindig is hatalmas rajongója voltam. Bár láttam már őket fellépni és jómagam is ott voltam, egyszerűen képtelenné váltam arra, hogy egy szót is szóljak hozzá. Iszonyat megilletődött voltam, ami azért fura, mert sosem vagyok az (nevet). Számomra King Buzzo a legérdekesebb személy, akármit hallok, vagy olvasok róla, mindenben kiemelkedő, egy igazi reneszánsz ember. Nem mellesleg pedig, a kedvenc művészem, tehát mindenképpen szeretnék vele beszélni ebben az életben, de valószínűleg szükségem lesz pár pohár borra előtte...
SZUB: Nemrég Te interjúvoltad meg Steven Tanner-t (Harvey Milk) a Revolver magazin számára.
Juan: Mindannyian hatalmas Harvey Milk rajongók vagyunk a bandában és amikor játszottunk velük pár koncertet, jó barátok is lettünk. Azóta amikor New Yorkban léptünk fel, ahol Steven is lakik, ő mindig eljött és velünk lógott a show előtt. Csak besétált és megitta az összes sörünket (nevet). Aztán amikor készültünk a színpadra, elkezdtük szívatni, hogy "Hé, ember, miért nem mész és mutatsz be minket?" mire ő annyit mondott, hogy "oké" és kiállt a színpadra mintegy ezer ember elé, azzal a dumával, hogy "Hé, baromarcúak, hogy'smint?" A közönségben mindenki persze hatalmas röhögésben tört ki, erre Steven rám néz azzal, hogy "Fasza vagy, ember," majd visszafordul a közönség felé és azt mondja nekik: "Ezek a srácok lezúzzák az arcotokat is." Meg persze minde hülyeséget összebeszélt arról, hogy az élet olyan, mintha tökön rúgtak volna (nevet). Szóval elég érdekes az életfilozófiája, ő maga meg inkább olyan, mint egy szellem. Eljön, kábé 10 másodpercig velünk lóg, aztán eltűnik és egy jó ideig semmit sem tudsz róla, majd hirtelen feltűnik a semmiből. Hihetetlen.
SZUB: A Meanderthal-nak Kurt Ballou (Converge) volt a producere. Legközelebb kivel dolgoznátok együtt?
Juan: Na az is egy vicces sztori volt, Kurttel dolgozni. A stúdiója Salem-ben van, tudod, a város, ami a boszorkányüldözésekről vált híressé. Ott az emberek egy teljes hónapon keresztül ünneplik a Halloween-t és mivel mi októberben jártunk ott, ennek a legjavát kaptuk. Felkeltünk reggel, mindenhol kosztümös emberek. Aztán elmegyünk ebédelni és megnézhetjük a legjobb jelmezért járó verseny díjazottjait. Az utcán mindenhol homárnak öltözött emberek (nevet). Vicces volt. Ami Kurtöt illeti, ő nem csak nagyszerű zenész, hanem remek hangmérnök is, egy különleges ember, aki rengeteget segített nekünk és egy élmény volt vele dolgozni. A jövőre vonatkozóan, azt hiszem, ha Aphex Twin-nel dolgozhatnék, az azért több mint fasza lenne. Ő is a világ ezen részein császkál, ki tudja, hátha belebotlunk. De ha a realitás talaján maradunk, akkor Otto von Schirach barátommal biztos összedobunk valamit. Őt még Miamiból ismerem, sokat lógunk együtt és "kubait" beszélünk, jól elszórakozunk (nevet). Tudom, hogy ő is mostanság jár erre (november 7-én Budapesten, a Merlinben - a szerk.) de vele sem sikerül ütköznünk. Szóval, ez az egész már komolyan csak a sors és szerencse kérdése...
A cikk eredeti helye: http://www.szub.hu/?p=2407
